…Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. Vártam
valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem,
hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az
idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor
zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az
ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem,
hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól,
egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem
reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt,
megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül
állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló
ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még
mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál.