Mosoly

2010 szeptember 21. | Szerző: Esőlány

 Ő szívembe lopta halk szavát,
Ha látom kedves mosolyát,
Úgy érzem, táncol a világ,
S minden oly szép.

/Máté Péter/

Érthetetlen

2010 augusztus 29. | Szerző: Esőlány

Érthetetlen. Egyszerűen amikor meglátom a gyomrom mintha teljesen összeszorulna és a szívem is össze vissza kalimpál. Ezeket az érzéseket váltja ki belőlem Ő. Egy olyan ember, akit nem is ismerek. De a puszta látványa annyira lenyűgöz, hogy ismeretlenül is megkapná a szívemet és annak minden szeretetét. Érthetetlen. Felejtenem kellene? De mit felejtsek ha egyszer nem is ismerem? Felejtsem a szemét, arcát, illatát és mozdulatait? Nem. Azt semmiképp. Hogy is felejthetném el azt az embert aki ilyen erős és hatalmas érzéseket vált ki belőlem? Nem. Bármit eltudnék viselni, de ilyen különleges ember felejtését azt nem. Mi maradna akkor nekem? Üresség. Határtalan és mély üresség..”

Pillantás…

2010 augusztus 27. | Szerző: Esőlány

Egy pillantás, melyet sosem felejtek.
Rám nézett azokkal a szép szemekkel,
És máris elrabolta szívemet.

Várakozás

2010 augusztus 12. | Szerző: Esőlány

…Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. Vártam
valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem,
hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az
idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor
zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az
ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem,
hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól,
egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem
reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt,
megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül
állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló
ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még
mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál.

Bielik Attila: Régi szavak…

2010 február 7. | Szerző: Esőlány

 Régi szavak morzsolódnak
el halkan, ajkaidon.
Régi könnyek száradnak
fel vágyakozva, arcodon.
Ha valaki rád néz,
hihetné, baj emészt.
De szívedben új érzések
szállnak új kéréssel,
Új dalok zengik be,
bezengetlen tereiket.
S a szó, mely oly sokszor,
puhán csókolt,
Felhangzik megnyugtatón,
áttörőn, mindenen áthatón:
Szeretlek örökre,
s szeretlek végzetesen!

Kaszás Zoltán: Oly kár, hogy van szívem

2009 október 11. | Szerző: Esőlány

 Oly kár, hogy van szívem

Oly kár, hogy barátként beszélsz velem,

Mikor eközben is, szívem érted remeg,

S ezer éjszakán át tartó sötétség benne,

De te mégis világítasz, ott bennem.



Valamiért nem tud szívem lemondani rólad,

Csak szeret, imád, akar regélni rólad,

S rólad álmodni az élet minden percében,

Hogy legalább álmomban velem légy egészen.



Mert a valóság az fájó, gyötrő, kínzó kín,

Itt kezed sem foghatom meg, nem értem miért…

Ölelni sem ölelhetem; törékeny testedet,

Csak a Távolból nézhetem, ahogy lépegetsz…

És te voltál már úgy??

2009 szeptember 20. | Szerző: Esőlány

 “Voltál már úgy, hogy azt akartad mondani, hogy persze, hogy veled tartok, ha mész, és mégis csak egy grimasz meg egy makacs “mégsem megyek” lett belőle? Hogy némán ültél, mikor nyelved hegyén izzott a szó: “szeretlek”. Hogy a meleg ölelés helyett ijedt távolságtartásba burkolóztál? Hogy valakinek azt mondtad nélküled is boldog leszek, menj csak, hátra ne nézz, és a kemény szikla porrá hullt, mikor Ő elhagyott. És csacsogtál már legjobb barátodnak máshoz fűző szerelmedről, lelked mélyén vágyva, hogy csókjával tapassza be a szád? És kezdtél már úgy mondatot, hogy most elmondom az igazságot neked, s a szerelem színeit lecsupaszítva, csak valami halovány képet festettél érzéseidről, nehogy nevetségessé válj? Mondta már a belső hangod, hogy nem jött még el az ideje, és később azt, hogy elmúlt? Nevettek-e már ki azért, mert szerelmet vallottál? Rád kiáltott-e már etikai értékrended, ne tovább, nem szabad így szeretni, és féltetted-e már szerelmed attól, hogy életed túl bonyolult? Ébredtél-e már arra, hogy szíved igazgyöngyeit olyannal osztottad meg, aki nem bírt rá vigyázni. És volt-e bűntudatod, amikor a másik, kit megszerettél, neki már csak szűk marokkal mért üveggyöngy jutott? És képedtél-e már el azon, hogy nem csak egy szerelem van a szívedben?”